Többet kellene hintázni

Közelgő gyereknap alkalmából végiggondoltam mi mindent köszönhetek a kisfiamnak, annak, hogy anya lettem. A legfontosabb felismerésem akkor volt, amikor egy – akkor még kisbabát váró, azóta boldog anyuka – barátnőm megkérdezte, miben változtatott meg az anyaság. Azt válaszoltam: “A kisfiam által újratanulok élni.”

Azóta ez az érzés csak erősebb lett, elég, ha csak 5 percig figyelem őt, ahogy nyitott szájjal, még a nyelvét is kidugva, minden figyelmét az adott pillanatnak szenteli, legyen szó éppen a színes formák dobozba pakolásáról, vagy arról, hogyan szedje ki a fehérneműimet a bezárt fiókból. Mindig eszembe jut ilyenkor, hogy én vajon mikor és miért felejtettem el ezt a lelkesedést, ezt a koncentrációt, ezt az ártatlan rácsodálkozást a világra? Egyáltalán, elfelejtettem-e, tehát csak újra emlékeznem kell rá, hogyan lehetek ebből a szempontból ismét gyermek? Bevallom, nem egyszerű állandóan emlékeztetnem magam rá, hogy tudatosan meglássam az adott pillanat szépségét, de rengeteget segít benne ösztönösen a kisfiam.

Valamelyik nap például lenn voltunk a játszótéren. Van itt egy nagy, fonott, kerek formájú hinta, amelybe akár több gyerek is beleülhet, a kapacitása 100 kilót bír. Ábel nem üldögél el benne különösebben, most éppen felfedező korban van, jobban szeret menni, menni és menni, minthogy egy helyben ücsörögjön. Én viszont úgy voltam vele, kövezzen meg a lakóközösség, de én bizony kipróbálom ezt a hintát, amíg Ábel a nagyival kavicsokat válogatott. Kislányként rengeteget hintáztam, imádtam magamat magasabbra, magasabbra és még magasabbra lökni. (Így visszagondolva, csodálkozom, hogy nem féltem, hiszen ma már a körhintára való felülés is igazi kihívásnak számítana nekem.) Szóval mikor lettem ilyen “beszari”? 🙂 Erre a kérdésre ugyan nem kaptam meg a választ, de hihetetlen érzés volt belökni magam amennyire csak lehet, aztán elfeküdni a hintában, nézni a kék eget a felhőkkel, hallgatni a madarak csicsergését. Átjárt a kiegyensúlyozottság és hála érzése, hogy ez egy gyönyörű nap, és hogy életben vagyok. Újra azt éreztem, hogy az a kislány vagyok, aki a Gyakorló udvarán hintázik és egyensúlyban van a világgal. Hát igen, többet kellene hintázni, fűben feküdni, madarakat figyelni, mezítlábbal pocsolyába ugrani, táncolni, énekelni, szabad kézzel festeni, kutyákkal kergetőzni… Köszönöm kisfiam, hogy erre megtanítottál.

Lívia Bors fényképe.

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s