Ábellel az élet – Egy egyéves naplója (részlet)

Hol vagyok? Milyen sötét van. Álmos vagyok még, lehet inkább visszaalszom. Rángatom a fejem jobbra-balra, jobbra-balra, jobbra-balra. Á, ez most nem jön be, pedig mindig így alszom el. Ez a takaró is meg minek van a lábamon? Három jól irányzott páros rúgás lefelé és már nem is fed semmit. Anya mindig rám rakja, pedig csak annyi értelme van, hogy belefúrhatom az arcom. Francba, itt vagyok a rácsos ágyban, szólok valakinek, hogy már felébredtem, és azonnal, de a-zon-nal vegyenek ki! Jé, milyen érdekesek ezek a plüssállatok a szekrényen, behajigálom őket az ágyba. Vagyis inkább a földre. Nem inkább, ameddig elrepülnek. Ott, az ajtó előtt pont jó lesz. De mégis jobb lenne, ha itt benn lennének velem. Hahó! Ha-hó! Valaki jöjjön már be és adja vissza a mackómat! Annyira kiabálok, hogy a cumim is kiesett, remek. Ez most már tényleg tűrhetetlen, biztos nem hallja anya, hangosabban kell rászóljak.

Na jó, ez most már nem állapot, ki kell szabadulni ebből a kiságyból, ma is rengeteg a dolgom, nem érek rá egész nap itt pocolni. Sétálni, rágcsálni, pakolni, rálépni, ledobálni, megkergetni, kéredzkedni, szétszedni, sorolhatnám. Különben is,hol van anya? Anya! Anyaaaa! Rég itt kellene lennie, szolgálatra készen, mikor szükségem van rá. Hallatlan, hogy így megváratják az ember fiát. Míg ideér, kipakolom a zoknikat a fiókból, pont elérem. Örülni fog, hogy segítek neki, anyaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa!

Végre már, hol voltál eddig? Mit? Hogy pelenkázni? Nem látod, hogy épp a zoknikat pakolom? És a cumim is kiesett, add szépen vissza. Úgy, most már egyezkedhetünk erről a pelenka dologról, de előbb befejezem itt a zoknikat. Mondom befejezem a zoknikat. Nahát, anyám szelektív süket, pedig biztos vagyok benne, hogy hallotta, hogy tiltakozom. Már itt is fekszem kiterítve a “műtőasztalon.” Anya közben folyamatosan beszél, hogy mit csinál, így a törlőkendő meg úgy a hintőpor meg a nadrág meg a benti cipő. Apropó, minek a benti cipő? Nem értem, mikor ugyanezt mondja, hogy “kell”, ha kimegyünk akkor is.  Amúgy is, a zoknimat közben háromszor le kell venni, mert szeretem neki megmutatni, hogy már képes vagyok rá.

Elcipel a konyhába, mindenfélére mutogat, hogy mit szeretnék enni. Hát ezt is, azt is, meg azt a harmadikat is a hűtőben, ebben a sorrendben. Jajj, megint beköt ebbe a székbe,  olyanokat magyaráz közben, hogy űrhajó, pedig azt sem tudom mi az. Örültem, hogy végre kijöhetek a kiságyból, erre tessék. Nem, nem tetszik, nem akarok itt ülni. Nem, nem akarok!!! Hú mi ez az érdekes a kezében? Á, a kanál, amit imádok! Arra jó, – elmagyarázom neked, – hogy abból a kis dobozból segít mindenfelé kirakodni azt a krémes izét a padlóra, a székre, a ruhámra. Néha azért a számba is jut, ha elég türelmesek vagyunk. (De nem vagyunk azok.) Na mi a következő fogás? Hmm… Fura állaga van, megkóstolom még egyszer. Nem, nem ízlik, nem kérem. Kiköpködöm, fúj! Hát nincs itt egy normális szakács? Szólok anyának, hozza a panaszkönyvet, majd azt is jól összeköpködöm. Mindegy, most nem kérek többet, amúgy is, vegyenek ki innen, vegyenek már ki innen, hát ki akar egész nap ücsörögni, nem igaz?

Na végre, hol a nyuszimotor? Rápattanok, aztán elhúzok a naplementébe. Oké, még csak nemrég kelt fel a nap, de amúgy se akarok ráülni, csak fogni a fülét, és tolni, mint egy őrült, az sokkal vagányabb. Bamm! Neki a széknek. Bamm! Neki az asztalnak. Francba itt meg kell fordítani, nem férek el, van súlya. Anyu, te csak ne mondd egy motorosnak, hogy óvatosan, tudom, mit csinálok. Bamm! Neki az ajtónak. Veszélyesen élünk.

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s